A fülkébe egy erősen csiki kiejtésü egy híján hatvan éves bácsi lépett be, azzal hogy neki odaszól a jegye. Ami azért volt különös, mert egyetlen vagon oldalán sem láttam számozást. A bácsi nagyon kevés csomaggal utazott, egyik nadrágzsebéből fél liter fanta, a másikból fél liter rum kandikált ki. Ez utóbbit gyorsan körbe is kínálta, de köszöntük, nem kértünk. Aztán, mielőtt levegőt vehettünk volna, hogy a rég nem látott Öcsémmel pár szót válthassunk a Korona fülkéjének eme sivár környezetében, a bácsi levegővétel nélkül kb 15 perc alatt elmesélte élete regényét, és nemcsak. Azt is megtudtuk, hogy azért ilyen bőbeszédű per moment, mert ivott egy kicsit. Ha józan, harapófogóval se. Na, ezt azért nem hittük. Aztán azon egyik ritka alkalmak egyikén, amikor épp levegőt vett, a jámbor Öcsém szép nyugodt hangon elmagyarázta neki, hogy mi ugymond testvérek vagyunk, régesrég nem találkoztunk és beszélgetni szeretnénk. A bácsi biztostított minket a békénhagyásról, és mi hittünk neki. Közben lett egy negyedik utas is a fülkében, ő viszont rendszeresen kimenekült. A bácsi később dalra fakadt, közben azt is megtudtuk hogy (futuj sztálin!) ő már harminc éve Szalontán él, és hogy már teljesen leszokott a székely beszédről. Szalontán én őt ezer ember közül kiszúrnám, hogy nem odavaló, de ezt nem mondtam hangosan. További dalocskák zendültek fel. A szomszéd fülkéből pirozspozsgás, kerekképű erősen székelyesen beszélő férfi jött át mosolyogva.
-Meddig utazik bácsi?
-Tusnádig.
-Én is, hallja-e?
- Híj, há maga odavalósi?
-Igen há.
-S há Páll Sanyit ismeri-e?
- Hát hogyne ismerném. (a férfi arcán huncutkás mosoly bujkált, dehogy volt ő tusnádi, és pállsanyit sem ismerte)
-Van egy favágógépe neki.
-Van biza, s azzal pöfög végig állandóan a főuton...
A bácsi erősst jó orgánummal birt, a vagon legtulsó végéből is oda- oda jöttek a kiváncsiskodók, hogy vajon ki ez a nagyszájú?
Tűrtük mi egy darabig, mint Toldi Miklós a dárdadobálást, de aztán betelt a pohár. Fogtunk cakkot, pakkot, s mindhárman átköltöztünk a szomszéd vagonba egy teljesen üres fülkébe.
Kb félóra múlva fura hangokra lettünk figyelmesek. A bácsi éneklését hallottuk megint, egyre közelebbről. Megtalált minket, és már nagy örömmel nyitotta volna a fülkeajtót, amit kb egy másodperccel azelőtt sikerült pánikszerűen bezárni. Nem hagyta annyiban. Kopogott, verte a fülkeajtót, kiabált, hogy miért zártuk ki. A szomszéd fülkéből egy álmos arcu rendőr jött ki és szigorú arrcal próbálta rendreutasitani, de még ő sem járt sikerrel. Szidott minket nagyon, káromkodott románul, magyarul, hogy ő csak boldog ünnepeket akar kivánni, s mi szóba sem állunk vele. Az öcsém, aki kb egy méterrel volt nála magasabb, megint megpróbált egy kis pszihológiai hadviseléssel hatni rá, sikertelenül. Nem volt mit tenni hát, a bezárt fülkében csendesen beszélgettünk, és folyóson, a fülkeajtóra tapadva a bácsi próbálta felvenni velünk a beszélgetés fonalát. Olyan volt, mikor otthon a szobában megy a tévé, senki nem nézi, de elfelejtették kikapcsolni vagy lehalkítani. Aztán megjelent a Korona mindenható és megkérdőjelezhetetlen ura: a kalauz. És láss csodát, a bácsi a kalauz egyetlen szavára eliszkolt. Pedig.... ahogy elnéztem, két vagonnyi környezetben egyedül neki volt érvényes menetjegye. :)
